Az Igazság – szakrális fogalom
„A bűn
nem más, mint vétség az igazság ellen.”
Bolberitz Pál
Egy marosszéki kiskapu félfáján
ez a felirat olvasható: „Hogy az igazság a kapun kívül hű pártolást nyerjen,
a hamisság béjüll pisszenni se merjen.”
A hagyományban élő parasztember
így örökíti át ősei felfogását, hitét, amely szerint, ha nem őrzi minden erejével
a legszűkebb, a legintimebb közösségben, a családban, a „benti világ”-ban
az Isten által teremtett rendet, akkor a „Kapun kívül”, a kinti világban sem
érvényesülhet az; az Igazság, amely ennek a világrendnek az ember számára
gondolatban, szóban és tettben megnyilatkozó tartalma és tükre. Amint a Kaput,
mint a kinti és az intim benti világ határát – az ókori világban is – sokszor
őrző állatok, a gonoszt távoltartó kapuőrző lények védik és „díszítik”, úgy
figyelmeztet a felirat is, a „hamisság” – az igazság kijátszása – itt bent,
az általam irányított és uralt mikrovilágban „pisszenni se merjen”, mert a
Teremtő által ránk hagyományozott törvény, az igazság az esendő ember világában
ugyanúgy pártolásra – „hű pártolásra” szorul, ahogyan a föld
művelésre. És a földnek a művelése szent tevékenység, mert Isten rendelte
azt számunkra, ez az amiért a föld művelője, a parasztember
ölre megy, ha megakadályozzák benne.
A kapun belüli világ, az udvartelek,
a „belsőség” a hagyományban élő ember számára az „élet” nevet is viseli, az
életet pedig az „Igaz Istentől” kapta.
A kapu felirata tehát az egyes
ember felelősségét jeleníti meg az „egész” iránt, szűkebb és tágabb értelmű
közössége iránt.
Minden hagyomány feltételez
egy eredeti, tökéletes, időtlen, örök létezőt, amelynek–akinek–tükröződése,
leképezése a mi nem tökéletes és időbeli világunk és létezésünk. Ez a kettős
természet archaikus felfogása, égi és földi, szellemi és anyagi természet,
s az utóbbi csak akkor bír valódi „igaz” létezéssel, ha az előbbire, vagyis
a transzcendensre irányul. Az őseredeti, az isteni a valódi, az igaz, tehát
léte maga az igazság.
„…
a közösség „eredetijét” a magasabb rendű világba tartozónak gondolták – ezen
a feltételezésen alapult tagjaik, identitása és önképe, amely nélkül nem közösséget,
csupán valamiféle vad hordát alkothattak volna. A közösség tehát működik és
„értelmezhető” marad, amíg tisztában van azzal, hogy az eredeti másolata,
s mint ilyen, egyéni és kapcsolódik a transzcendens valósághoz. Cselekedetei
magasabb rendű aktusokhoz igazodnak, azokból nyerik jelentésüket, igazolásukat,
és legitimációjukat.”
Keresztény kultúránkban Istenképiségünk
– amely nem anyagi mivoltunkban, hanem szellemiségünkben nyilvánul meg – különösen
megköveteli azt, hogy ne vétsünk az „eredeti minta” ellen. János apostol a
harmadik isteni személyt „Pneuma thész alétheias”-nak, az Igazság Szellemének
nevezi. Alétheia az ókori világ egyik meghatározó fogalma:
sokszor igazságnak, fedetlenségnek fordítják – eredeti jelentésében a felejtés
ellentéte, visszaemlékezés egy valaha megnyilvánult, rejtett Igazságra – ,
amelyből Heidegger a XX: sz. filozófiai gondolkodása számára merőben új kategóriát
hozott létre, a „tisztás”-t, amely nem maga az igazság, hanem az a „hely”,
„állapot”, „lehetőség”, ami fedetlenségénél, nyíltságánál, el-nem-rejtettségénél
fogva teret enged az igazság megnyilatkozásának. A fény csak a „tisztáson”
érvényesülhet maradéktalanul.
Jézus, a második isteni személy
– „Világ világossága”, „Igazság Napja” – önmeghatározása szerint: „Út, Igazság,
Élet”, a Teremtő tehát az emberek világában ezekkel az egymástól elválaszthatatlan
fogalmakkal nyilvánítja ki önmagát, azt is mondhatjuk, az Igazság többszörösen
is kinyilatkoztatott isteni attribútum. Aki tehát vét a Igazság ellen, Isten-képiségünk, Isten ellen vétkezik („torz
képei vagyunk annak, aminek eredendően lennünk kellene” - Bolberitz).
Az igazság így szakrális és
abszolút feltétlen, transzcendens eredete folytán, és mint abszolútum sohasem
irányulhat valami ellen, csak emberi törekvések, cselekedetek irányulhatnak
ellene.
Hasonlóképpen az igazság kimondása
sem lehet soha más, mint egy szakrális, feltétlen és abszolút princípium –
érték, törvény – kinyilvánítása, felszínre emelése az ember világában.
Mindannyian távol vagyunk azonban
az „igazság létnyíltságától”, mivel a „megkülönböztetés képessége” homályosodott,
tűnt el bennünk: „megkülönböztetése annak, ami jó és rossz, valódi és nem
valódi, helyes és helytelen, igazság és létrontás.” „A kereszténység a lét megromlásáról és megújulásáról szóló
(ezoterikus) tudás. Jézus tanítása kizárólag a lét elhomályosodott középpontjának
átvilágítása.” (Hamvas B.)
A homály elfogadása, a tudatos
irányultság és cselekvés az igazsággal, mint abszolútummal szemben, a relativizálás,
az értékek megkérdőjelezése, vagy állandóságuk tagadása, nem más, mint a szakrális
centrum elfedése, a homály sötétséggé fokozása: rombolás.
A létrontó erők sohasem szerették
a szakrális centrumot, amely az ember számára biztos kiindulópont és a visszatérés
bázisa, ezt a centrumot – szellemi otthonunkat – kell folyamatosan megkérdőjelezni,
tagadni, vagy nevetségessé tenni ahhoz, hogy anyagi világunkon túl lelkünket,
szellemünket is uralják. (Szimbolikus példája ennek a törekvésnek Jézus a
Sátán általi megkísértése.)
A kérdés számunkra csupán az,
hogy elfogadjuk-e ezt az elhomályosodott állapotunkat, vagy pedig Jézus követésével
tudatosan törekszünk a homály áttörésére, a létnyíltság „tisztásának” nap-mint-nap
történő felfedésére.
Kiss Iván