Orosz István beszéde Nagy Gáspár temetésén 2007. január 16-án, Nagytilajon

Nagy Gáspár! Drága Gazsi!

Barátként és a barátaid nevében búcsúzom toled. Sokan voltak! Ha csak azokat mondanám, akik engem hívogattak, tudván, hogy szinte szomszédok vagyunk, s hátha elobb látok meg valami gyógyulásra utaló halvány fénysugarat, – bizony hosszan sorolhatnám oket. Meg akik a lelkemre kötötték, - a budakeszi polgárok, a muvész akadémikusok és a futballisták, akikkel együtt rúgtuk a labdát, – hogy ki ne felejtsem oket se, hogy tudd, lélekben ott voltak veled s döbbenten figyelték azt a méltóságteljes, szinte ünnepélyes haláltusát, amelyet oly hosszan vívtál; szenvedve is derut sugározván, a végesben a végtelenre látva. Testvérré tettél bennünket a gyászban: kiérdemeljük-e, - téged idézlek: hogy a szívünk egy kicsit fájjon érted. Hisszük, hogyne hinnénk, hogy azt próbálja meg az Úr, akit a leginkább szeret, de te tudtad is, sot megírtad, fájdalmasan szép vers-próféciákban meg is énekelted. Hányszor föllapoztuk oket az elmúlt hónapokban, aztán a könyvek valahogy mindig ott maradtak felütve, annál a versnél, hogy „a remény sohasem meghaló,/ ha minden utolsó szalmaszál/ ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”

Majdnem napra pontosan egy éve, hogy ott álltunk az ország túlsó végén Ungváron, Petofi Sándor szobra elott. Sokan vettük körbe a kardos bronz sihedert, Ferenczy Béni szobrát, a Muvészeti Akadémia komoly tagsága, - ránézésre inkább lelkes hószüretelok, mert úgy szakadt ám a hó egész Kárpátalján, mint azóta soha, s talán itt a szelídebb Pannon tájon, földid-Berzsenyi s Nagy László dombjai közt annakelotte sem.
Nem kellett sokat tanakodni, ki tegye a koszorút Petofi lába elé, oly magától értetodon fordult mindenki feléd.

Valahogy így képzelem azt a már történelemkönyvekbol ismeros jelenetet is, amikor eldöntetett, ki lesz legméltóbb a magyar írók közt arra, hogy a forradalmár miniszterelnök koporsójához álljon. Gáspár legyen az! O volt, aki vállalta, és csak a kamasz Petofihez mérheto bátorsággal tette is a költok erkölcsi kötelességét: állást foglalt akkor is, a diktatúra évtizedeiben is, és a leghatározottabban. A félelmen túli tartomány dalokra elszánt kölyke. Nem egyszerre dobbant a szíve, egy ütemmel elobb, mint népéé, érzékenyebbnek kellett lennie mindnyájunknál, hogy szólhasson, amikor mi még dadogni sem tudtunk. 68-ban költo lettem a szégyentol - mondta egyszer, és holtáig nem adatott meg neki, hogy letehesse a tollat. Az volt a dolga, hogy megfájduljon a gyomra a hitványságoktól és belepusztuljon a hazugságokba. Helyettünk tette. Értünk tette.

Vajon vigyázott-e a haza költo fiára, és mi vigyáztunk-e eléggé a jó barátra? Kapkodva próbáljuk összeszedni emlékeinket, mintha újraépítheto lenne belolük Nagy Gazsi. Az a magas szoke fiú, a szololevélzöld szemu, a cellacsíkú ingben, szép arcán a halmozottan kialvatlan éjszakákkal. Mozdulatok, hangok és színek élesednek ki, aztán fakulnak el, visszavonhatatlanul. És persze jön a torokszorító önvád: nyújtottuk-e felé a kezünket elégszer, és észrevettük-e mindig, amikor o nyújtotta ki? Talán azt hittük, aki morális kérdésekben ily rendíthetetlenül szilárd, koszikla ember, azon nem foghat semmi kórság.

Helyzeteket képzelek, jeleneteket idézek meg, amikor hiányozni fogsz, amikor nélkülözhetetlen leszel, és a betuk boldog könnycseppjeire gondolok, s az örökre megíratlan költeményekre, amelyeken már nem lehet merengni, vagy egy metafora értelmét megsejtve faggatózni, hogy úgy van-e, tényleg. És persze illusztrálni sem lehet már oket. Tudom, megírtad: a repkény befutja az összes idot, de lesz majd, hogy egy hosszabbításban elvesztett rangadó végén, vagy egy akár-gyozhettünk-is-volna selejtezo lefújásakor odalépek a telefonhoz, és mielott beütném a négyötven-négyhetvenet, várok egy szemhunyásnyit, hátha megelozöl. Mindig megeloztél. Most is elottem vagy. Elottünk indulsz,…Isten megáldjon,
„Biztos landolást, jó visszatérést megígért birtokunkra,
ámen.”